A Finnország elleni győzelem még Ho Z barátom csengőhangjában is változást hozott. Szaniszló Csaba klasszikussá vált a következő eksztázisban született pár mondattal: " DZUSDZSÁÁK..GÓÓÓL.. Itt a dráma megint! Nagyon fognak utálni minket Finnországban..!"
Ő meg beállította őket. Azóta szereti ha hívják.
Szóval bizony, megint megjött a dráma. 1997-ben operettbe illő öngólt szereztek a finnek (nagyjából az utolsó három érintéshez nem volt közünk), és azzal végülis nem ők, hanem mi kerültünk a vágóhídra, pótselejtezőre Jugoszlávia ellen, az emlékezetes 1-12-es összesítéssel. Szóval tulajdonképpen ha úgy vesszük még hálásak is lehettek volna.
Most nem kellettek a finnek a drámához, ami igazán örömteli. Az első félidő teljesen felejthető volt, aztán a másodikra beállt Koman Vladimir, és három perc kellett ahhoz hogy kiosszon egy gólpasszt Szalainak. A finnek egy darabig nem értették hogy mi folyik, aztán beállt hozzájuk Litmanen, és valamelyest felpörgették a tempót. Gólt azonban a mi hibánkból tudtak csak szerezni: Laczkó megsérült egy kicsit, tétován bolyongott a cserére várva, amire nem figyelt eléggé a kispad, így mire visszaért a helyére, Forssel már kiegyenlített. Hyppiäék vérszemet kaptak, egymás után jöttek a támadások, de mi sem hagytuk magunkat, Szalainak volt ziccere (az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyenlítés előtt két perccel elvettek tőlünk egy tiszta gólt. Nem baj.) Aztán egy elrontott finn szöglettel Elek elindult, és nem állította meg senki. Dzsudzsák pedig végre a válogatottban is rátalált hollnad formájára.
És végre minket utálnak. Végre a halászlé lett büdös, és nem a finn folyók vize. Végre mi nyertünk meg egy kétesélyes meccset az utolsó pillanatban. Végre mi vagyunk a halszagú rokonok.
Szegény finneket azért sajnálom. Ez a generáció Litmanennel, Forssellel, Kollkával, Hyppiävel, Jäskeleinennel, Kuqival, Johansonnal, Väyrinennel, meg még ki tudja kikkel, egy sokkal de sokkal többre hivatott társaság volt. Nem is ez az utolsó esélyük, talán már az előző volt az. Az is mindent elmond, hogy amióta az eszemet tudom ők a finn válogatott alapemberei. Talán az idő szépíti meg, de mindig szimpatikusak voltak. Kár értük.
Azért ilyen könnyű viselni a hétköznapokban az utálatot, mert ha szükség lenne rájuk, ott lennének. Elvégre, erről szól a rokonság.
Minden jót és sok magyar gólt,

Ramsey

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.