Amikor hazaértem, bevilágította a telihold az udvart, én pedig megkerestem a Göncölszekeret, de így ősszel már az ég alján van, alig látszott a domb fölött.
Kezdhettem volna úgy is, hogy Magyarország-Svédország 1:2, de engedtessék meg, hogy ne hírszerűen, hanem kicsit magamról is írjak, hiszen a blog lényege az egyéni hang ugyebár.
Katartikus élmény volt a tegnapi.
Felfokozott várakozással indult, teltház, minden ami kell.
Aztán kaptunk egy gólt a 8. percben(Mellberg), és utána egy teljes félidőnyi taktikai előnyt adva(csatár nélkül, Huszti fejére a svéd védők közé ívelt reménytelen labdák, Gera a vonalhoz szegezve), 75 percig szevedett a csapat, idegesen, feszülten, rosszul játszott, semmi sem sikerült.
Az egyik dolog, ami miatt mégsem felejtem el sosem a tegnapot, az az, ami Huszti 11-ese után történt. A második félidő közepére már reményvesztett, teljes csendben álló, és a játékosokat szidó tömegből kitört valamilyen elemi erő, egy közös hang, egy közös lélek, amellyel mindenki egyszerre ordította ki magából a feszültséget.
Negyed órán keresztül majdhogynem az volt a kérdés, nyerünk-e, vagy kihúzzák a svédek(noha a 2. gól a meccs alapján inkább a svédekben volt benne).
Aztán jött Ibrahimovic, 1-2, vége.
Egy szerencsés góllal.
Lehet nézni a hosszabítást, szidni Tímárt(aki a héroszi Juhász helyett szállt be), vagy az egész csapatot, mindegy.
Ami miatt igazán ez lett életem legnagyobb helyszínen átélt sportélménye Jenson Button 2006-os hungaroringi diadala előtt, hát az az ekkor bekövetkezett dráma.
11 magyar válogatott profi futballista feküdt a földön lelkileg teljesen összetörve 40 ezer ember előtt.
A lelátón síri csönd volt.
Aztán meg taps, meg Szép volt fiúk.
Meg csönd.
Fiatal, erejük teljében lévő emberek meredtek egy helyben ülve maguk elé a semmibe, ugyanazok, akik, 10 perce még szurkoltak, tapsoltak, ordítottak.
A szemükből visszacsillámlott a reflektorok fénye, de sírni senki sem sírt.
A metróban is teljes csönd, mindenhol teljes csönd. Ahhoz képest, hogy máskor vereség után is éltetés, meg a rigmusok mennek, ez megrendítő volt.
Döbbenet. Katarzis.
Hogy megint velünk.
Hogy ha Tímár elfejeli, akkor is biztos, hogy svéd elé kerül, és kipasszolnak, mert ez a magyar sors.
Üveges szemmel utaztam én is.
Előre meredten én így sírtam végig az utat, könnyek nélkül.
Gondolom nem voltam egyedül.
Mert a magyar akkor sír, ha vígad.
A fiúkban az utolsó 15 percben megjelent a lélek. Ott volt addig is, csak nem tudott kiteljesedni, a fiúk küzdöttek, hajtottak, de nem ment semmi. A gól után minden labda a mienk lett. És mondjon akárki akármit, mert vannak, lesznek olyanok, akik majd ujjal mutogatnak, meghogy én megmondtam, meg ennyit ér a csapat, de nem is gondolnak bele, hogy a saját válogatottjukról beszélnek, amely mellet talán egy napja még kiálltak, szóval akármilyen gyengeségek is voltak, a lefújás után előkerültek a lélekkel bíró emberek, ott, a füvön fekve.
Legyen akár 0-6 Portugália ellen, ezek a fiúk engem nem fognak elveszíteni.
Mert van lelkük.
Mint Massának, aki szintén a verseny utolsó kanyarjában bukta el a tavalyi világbajnokságot. Hagy idézzek Dávid Sándortól: "Mert Allah nem akarta úgy". A tegnapi is csak valamilyen felsőbb hatalom műve lehetett, a sorsé, vagy akármié. Azé az Allahé, aki a magyarokat mindig ilyenekkel sújtja. Ez a szerencsétlen, eltűnőben lévő nemzet, amely úgy tűnik, hiába bűnhődött múltat és jövendőt, valahogy mindig elbukja az utolsó pillanatban.
Nem is a magyar válogatott lett volna ez, ha nem kap egy gólt a 94. percben.
Nem hiszem, hogy Massa a vele történtek utén valaha is világbajnok lesz.
Nem tudom, hogy Magyarország ebben az életben kijut-e még valaha világbajnokságra.
De egyet tudok.
Ezek a fiúk tegnaptól hallhatatlanok, a küzdés, és a becsület miatt, még akkor is, ha csak ennyire futotta a tehetségből, szorgalomból. Nekem azok, és akkor tényleg azok, mert egy ember porszemnyi a hatmilliárdhoz képest, de egy ember maga az örökkévalóság.
És ha majd egyszer Allah, az Isten úgy határoz, hogy nekünk lesz szerencsénk, mondjuk szerdán, Portugália ellen, ameddig ezeket az eseményeket még fel is kell dolgozni, nem csak a szurkolóknak, hanem főleg a fiúknak, hát akkor az a szerencse ne érjen minket felkészületlenül - mert ennyi csapás már meg kellett hogy edzzen -, legyünk hát elég erősek hozzá. Kívánom ezt, továbbá minden jót és sok magyar gólt a későbbiekben is,

Ramsey

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.